Már száz évvel ezelőtt az volt a korszellem, hogy, aki bizonyos fokig a nyilvánosság előtt áll, elveszíti a személyes életét. A világ mindent tudni akar róla. Ezzel szemben voltak, vannak olyan nyilvános szereplők (költők, írók, művészek, közmegbecsülésnek örvendő vezetők), akik szerint a szerző személyes élete, személyisége nem tartozik a nyilvánosságra, és bizonyos értelemben ezért nem is játszik fontos szerepet.
Gertrud von le Fort, német írónő például ezt is vallotta: „a költőnek elvitathatatlan joga van arra, hogy személyes életét, sorsát, tapasztalatait, a befolyásokat, amelyek alatt áll, saját véleményét… önmaga és egy kis baráti csoport számára őrizze meg. A költőnek ez egyenesen kötelessége. Mert ha valaki naponta oly sokat ad tovább belső erejének áramából, annak szüksége van egy csendes, idegen szemektől nem vizsgált élettérre, amely a forrásait őrzi. … Azt hiszem, a költő személyisége és személyes élete nem magyarázza meg költői alkotását, hanem inkább korlátozza és elhatárolja. A költő tudja önmagáról, hogy a talentum ajándék, hogy önmagát el kell felednie, mert csak így nyilatkozhatik meg szeretetben, mindazokban a gondolatokban, amelyeket le akar írni. Éppen ezért a költészet nem a személyiség kifejezése, hanem odaadása…”