Felébredni az álomból – gondolatok Húsvétkor

Évenként visszatérő  nagyböjti  zeneélményem, ha újrahallgathatom az 1970-es Tim Rice-Lloyd Webber művet, a Jézus Krisztus Szupersztárt. A zene hangulata, a melódiák, harmóniák és a profi előadók átélt hangjai szinte fordítás nélkül is jelzik a darab lüktetését, a szöveg mondanivalóját, magukkal ragadnak, mintegy beemelve Jézus szenvedéstörténetébe. A napokban (újra) megnéztem a musicalből készült filmet. Mit mondjak: meghatott, de ki is ábrándított. Nyilván egy filmadaptáció teljesen szubjektív megítélés alá esik. Lehet szeretni, de az se baj, ha ki nem állhatom. Ízlés kérdése.

Itt megtekinthető a film angol nyelvű eredeti változata:

A Jézus-filmek rendezői minden korban a meghökkentésre, az újszerűségre, a szokatlanra, no meg a pénzre „utaztak”. Így viszont érthető, hogy a Szupersztár felfogásában is Jézus egy  kimagasló, korszakalkotó, tabudöntögető hippi, akiben aztán csalódnak kortársai, hiszen önkéntes áldozata üresjáratnak bizonyul. Nem dönti meg a római birodalmat, nem hoz földi mennyországot, s még Mária Magdolna szerelmét sem viszonozza. Nem véletlen,hogy a film a kereszthalállal lezárul, ami utána következik, az legyen mindenki magánügye.

Tim Rice és Andrew Lloyd Webber Jézus Krisztus szupersztár (1970) angol nyelven:   

Azóta is rendszeresen felbukkan a népszerű vád, miszerint tanítványai ellopták holttestét, s csak idő kérdése, mikor találják meg. Persze immár kétezer éve, minden nemzedékben kerül egy jámbor, ostoba, szolgálatos ateista, aki korrektségből is szükségesnek tartja, hogy „leleplezze a titkot”, és megtalálja az elveszett holttestet. Ahogyan nemrég a bulvármédia vaskos szalagcímmel közölte: megtalálták Jézus sírját!  Holott a sír sosem volt elveszve, csak történetesen Húsvét hajnala óta üres…

A  film végén, Júdás, fehér ruhában mintegy megismétli a film elején elhangzott szemrehányásokat: Jézus bukott sztár, ígéreteivel becsapta rajongóit. Ő is azért adta fel mesterét. Maradt belőle egy szép, giccses történet. Lejátszottuk a szerepet, felpakoljuk a hóbelevancot, s mehetünk haza…

Valóban? Ennyi a Jézus-történet? Hiába a tavasz sokat ígérő megújulása, a báránybégetés és a  földből kikelt mag szárba szökkenése? Akinek ezen a szinten, a felszínen „mozog” a hite, annak valóban ennyi. És hány köztük az anyakönyvezett hívő keresztény…? Nos?

Az evangéliumok beszámolója szerint Jézus, néhány héttel a zsidó húsvét előtt, feltámasztotta Lázárt. Direkt késlekedett, amikor barátjának beteg-hírét hozták. Azt mondta: barátunk, Lázár elaludt. Megyek, felköltöm.

Jairus leányánál is annyit mondott a megijedt hozzátartozóknak: nem halt meg, csak alszik. Erre kinevették.

Az ősbűn óta életünk olyan, mint egy álom. Átalusszuk életünk jó egyharmadát. Egy hetvenéves ember kb. 23 évet alszik életében. Még ha ez nem is olyan rossz álom. Olykor altatókkal, máskor holtfáradtan, hogy majd frissen ébredjünk. És hozzá vehetjük ehhez még kisebb-nagyobb halálainkat, meghalásainkat: elszakadni a gyermekkortól, elengedni be nem teljesült vágyainkat, kibújni „atombiztos” szellemi-lelki bunkereinkből, feladni öröknek hitt céljainkat, illúzióinkat, ábrándjainkat, megkeményedve a csalódások miatt. Ezekből fel kell ébrednünk. De úgy is összeér a halál az élettel, már most, hogy igazi vágyaink, álmaink folyton hajtanak előre, csak az Isten, az isteni, az örök, a végérvényes, a teljesség elégít ki. Ezek pedig átlépik a halál küszöbét. Már gyerekkortól, a keresztségben kóstolót kapunk a megváltásból, az isteni természetből, hogy egyre inkább tudatosodjék: aki Jézus Krisztusban hisz, még, ha meg is halt, élni fog. Aki meghalt is, nem halt meg örökre.

Mert Krisztus  feltámadt. Azért üres a sírja. Nem azért, mert holttestét ellopták, nem azért mert becsapta híveit, nem azért mert  nem törölte el a szenvedést és a halált. Ellenkezőleg: magára vette, és átalakította annak értelmét. Ezért Jézus messze meghalad minden vallásalapítót, minden ideológiát és politikai-társadalmi berendezkedést, mely a földi paradicsomot célozza meg.

A keresztény ember nem elégszik meg kevesebbel, mint Vele. Valóban feltámadt! – valljuk mi is diadalittasan. Ez számunkra meggyőződés. Tapasztalat. Visszaigazolást nyerünk róla az isteni jelzésekből, a szeretet mindent legyőző erejéből, a kegyelem túláradó mértékéből. Egyszóval azokból az istenélményekből, amelyek ezt megerősítik, táplálják, és amelyek hitelt adnak annak az igazságnak. Melyet nem laboratóriumi vizsgálatokkal próbálnak bebizonyítani. Hisz nem is lehet, mert túlmutatnak a földi kereteken.

Életünk nem más, mint töretlen előrehaladás az örök Húsvét felé, ahol a Bárány már fehér ruhában várja a megdiscsőültek táborát, kezükben pálmaággal. Nem a sötétben botorkálunk, nem csak magunkra vagy pénzünkre vagyunk utalva, hanem az örök halál sötétségét legyőzve  ránk virradt az örök világosság. Látjuk az utat magunk előtt. Érezzük a hívást, az ösztönzést, kegyelmének hátszelét és bátorítását. A saját gyengeségeink, bűneink, halálraszántságunk ellenére, azokon átlendülve teljesíti be örök életre szökellő vágyunkat a feltámadt Úr. Számunkra  Ő a Húsvét lényege. A többi csak pozdorja, giccs, merő népieskedés, feslett farmernadrág.

Krisztus véres arca a legszebb arc, mert a szenvedésben dicsőült meg, s vált szerethetővé. Legyőzte a halált, hogy mi élhessünk. Hozsanna a magasságban! Álleluja! Örvendezzünk, Krisztus Jézus Feltámadt!

Sebestyén Péter

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.