TELIK, AMI MÚLIK

Úgy elsuhant, hogy csak! Megint. Most vesszük észre, főleg ilyenkor az október végi temetői készülődés, Mindenszentek és Halottak napja környékén, hogy újból eltelt egy esztendő. Ez nem amolyan szilveszteri vígadalom, hanem egy teljesen másfajta számvetéses pillanat, amikor az ember maga és maga között beszélget, és kénytelen beismerni a múlandóságot.

Gyakran jut eszembe, amikor régi fényképeket nézegetek, főleg, ha élethelyzeteket bemutató csoportképek kerülnek a kezembe, amelyeken munka közben, iskolában vagy valamilyen ünnepségen láthatom az elődöket. Például az, amelyiken látom, hogy Lajos bátyám egyszer regruta volt, s bokrétával a kalapjukban jönnek a sorozatról. 1913-at írunk – ott a szálkás betűkkel a tintaceruzás feljegyzés, hogy „mü a 894 beli legények”. Arra gondolhatott, hogy az örökkévalóság kezdete ez a pillanat. Ugyanúgy bevette az idő csalétkét, mint én kisfiú koromban, amikor a nyári vakáció kezdetekor azt reméltem, hogy a három hónapnyi vakáció sosem fog eltenni, hiszen akkora szabadság ez, amennyi nem lehet senki másnak…

Ugyanaz a Lajos írja annak a postakártya méretű fotográfiának a hátára két évvel később, 1915-ben, hogy „kedves szüleim ez ime az én gazdaságom, ezze foglakozok”, mert Lajos ott már zászlósként feszeng a főhadnagy jobbján, s köröttük a század java, fegyverben, peckesen. Vagy döbbenten? Bevetés előtt lehettek. Harcra készen? Vajon milyen volt náluk a harci morál? Volt-e? Egyáltalán létezik-e ilyen? Vagy csak a félelem kényszeríti rá a túlélésre a férfiak erősebbjét, s kikönyököl az emberből az állat a vér láttán? Valahol a Kárpátokban? Vagy az Alpok aljában talán? Ezt a fontos részletet nem tudni pontosan, hiszen a lapot nem adták postára, nincsen rajta semmilyen árulkodó bélyegző. Lajos bá’ – akkor még legény, nyilván, de hadviselt – hazahozta a képet. Valamikor 1923-ban. Neki nyolc éves kirándulás volt a röpkének ígért háború. És hol volt akkor már Ferenc Jóska, a császár és király, s hol az ország!? A hazának csak az omladéka…

Aztán egy Bukurestből való felvétel dereng, amelyen Mári ángyó, amikor még Mariska volt, süldő leány, a gyermekkor felső határán, de már szolgálatban, és Popescu úrék kegyesen vele közösen fotóztatták magukat. Állítólag jó helye volt, jobb, mint pár év múlva Pesten, mert itt ezek román létükre megbecsülték erőst.

Aztán másik arc. Más idő. Azt a Lajost egy ’40 szeptemberében készült felvételen látom. Tábla a kezében, az áll rajta, hogy Frontharcosok küldöttsége. Szórják a virágot. Később immár Lajos báként bukkan fel, egy eléggé gyatra képen látjuk. 1968-at ír akkor a naptár. Még azokkal a lovakkal – a Betyárral és a Szellővel –, amelyekkel önkéntes kényszerből állt be a közösbe a sok tényleges és a politikai kulákság miatt. Már csak öregesen baktat. Látni, érezni, hogy a lovak, s a gazda is kényszeredetten húzza a szocialista terűt…

Az élők sorában Lajos bát már nem látjuk a későbbiekben. Ángyó áll a sírnál. Írja is ott, látni jól, hogy nyugszik, s hogy élt 1894-1987 között. Ez a férfi élete volt. Az asszony, az ángyunk neve alatt még nyitott az intervallum vége: 1900 – … A kép 1988-ban készülhetett… Azóta rég lezárult a pálya, csak éppen nem volt, aki rávésse a másik évszámot. És azóta a kőfaragó-mester is elhunyt, itt porlad pár méterrel odébb…

Megyek végig a falu utcáin. Régebb jó száz méter távolságról, hátulról megismertem az előttem haladót. Minden háznak tudtam a titkát. Azt is, hogy merre nyílott egykor a nyári-konyha ajtaja. Minden kutyát, macskát, kecskét, marhát, lovat névről, színről, formáról azonosítottam, s felismertem rajtuk a gazdák vonásait… Most üresek a házak. Bágyadt vén gyomok barnállnak a kerítések mentén. Ősz van, késő ősz, de olyan, mintha a falunak ez lenne az utolsó. Elmúlás előtti a csend. Megyek tova a kihalt házak között. Előttem nem jár senki, hogy felismerhetném. Imitt-amott egy-egy autó a kapuk előtt. Csak félrehúzva, látszik, hogy pár órára jöttek a hátul-maradottak.

Szóval a temető. A temetőnk. Itt van felettem a napnyugatnak eső domboldalban. Tudom, hogy az ősök hol nyugszanak, fent a fenyvek és cserefák alatt, s ha minden jól alakul, mert másképp nem alakulhat a vég, csak úgy, talán van ott számomra hely…

Ilyenkor hirtelen sötétedik. Semmi alattomosság, egyből ér véget a nappal, mint ahogyan filmben lepereg az utolsó snitt… A Mári nén’ szavai vibrálnak bennem: – Szerre bírjuk a világot, fiam!

Távolodóban a kora-estben, ahogy fordulunk a kanyarokban, le az országút felé, elém tárul a domboldalban még egyszer a kivilágított temető képe: akár egy élő város ezernyi ablaka, úgy ragyog a sok gyertyaláng vissza a tegnapokból, és mintha minden törékeny fényponttal a múlandóság bizonyosságát üzennék ide át felénk a régiek.

Simó Márton

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.